Virtuális babaköszöntő II. avagy levest főztem

Úgy látszik, tűnik, kellett egy alkalom, ami némi vesszőzéssel (és most nem írásjelre gondolok) rávett az írásra. Persze nem volt azért nehéz, hiszen tavasszal én is a megajándékozottak között  voltam. Hát íme, itt van, bár Anikó megkönnyítette a dolgomat, következzen az ő bevezetője, hogy kiderüljön, mit, kiknek és miért:

A virtuális babaköszöntő, angolul „baby shower“ főleg Amerikában létező néhány éves hagyomány. Általában családi vagy baráti körben rendezik meg, egy születendő vagy már megszületett gyermek köszöntésére. Családonként változó, hogy a gyermek születése előtt nagy hassal, pocakosan ünneplik meg a kisgyermek érkezését vagy a megszületés után. Az azonban minden családnál egyforma, hogy az ünnepséget egybekötik finom ételek, sütemények, italok elfogyasztásával. A hagyomány nem teljesen ismeretlen nálunk, Magyarországon sem, hiszen évtizedekkel ezelőtt még létezett az a bizonyos „komatál“, amit a leendő keresztszülők vittek az újdonsült édesanyának. A komatálban erőt, egészséget adó ételek lapultak, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az Anyuka tejtermelése fokozódjon, és a kisbaba minél több tejet  kapjon, minél gyorsabban fejlődjön. A komatál tartalmát mindig az ajándékozók kóstolták meg először, jelezve hogy semmi ártalmas nem került bele. Másrészt ezzel is tehermentesítették az Anyukát, hiszen egy csecsemő mellett a mindennapi főzés bizony embert próbáló feladat, különösen ha a kisbabának van már esetleg egy-két nagyobb testvére… A virtuális babaköszöntő során idén februárban 4 kismamának kedveskedtünk. Most ősszel újabb három nagyszerű, kreatív gasztrobloggert és gyermekeiket köszönthetjük. Erikának, a Dublin felett az Ég (http://dublinfelettazeg.blogspot.co.uk/) szerzőjének pár hete született meg második kislánya. Katuci,  a Katucikonyha blog ( http://katucikonyha.blogspot.co.uk/) szerzője pár hónapos csöppsége mellett fáradhatatlanul ajándékoz meg minket   fantasztikus édességeivel. És Zita, a  Zizi Kalandjai blog írója (http://www.zizikalandjai.com/) , a húsmentes valamint a vegán étkezés elkötelezett híve és konyhai nagymestere. Mivel mindannyian már hosszú ideje jobbnál jobb receptekkel lepik meg az olvasóikat, arra gondoltunk néhányan, ezúttal virtuálisan elindulunk hozzájuk, hogy gratuláljunk és jó egészséget kívánjunk a babáknak is és a mamáknak is.

Résztvevő bloggerek:

Ami http://www.colorsinthekitchen.com/

Alíz http://selectfood.hu/

Csilla http://mimiesmamaminikonyhaja.blogspot.co.uk/

Frau Paprika, alias Anikó http://imbisz.blogspot.co.uk/

Gabi http://rakottkert.blogspot.co.uk/

Ildikó http://ildinyo.blogspot.co.uk/

Kriszta http://vaniliaakonyhaban.blogspot.co.uk/

Anikó http://coffeinmentes.blogspot.co.uk/
 

És akkor most jöjjön az én személyes részem. Amikor megkaptam a kedves invitálást, rögtön tudtam, leves lesz. Nem vagyok egy szoptatási szakértő, csak csinálom, lassan tíz hónapja, de azzal a régi megállapítással egyetértek, hogy ebben az időszakban egy jó leves sokat ad, sokat tölt, sokat segít. Remélem, az enyém is majd. Az édesburgonya nálunk most általában előfordul a konyhában, bár leginkább Paprika Junior fogyasztja és nem mi, ő ugyanis a sima krumpliért egyelőre nem rajong. A fehérrépa ugyancsak kedvelt alapanyag a legkisebb kosztjában, hát most ezeket párosítottam felnőtteknek. Került még bele kókusztej, és készült a leveshez kuszkuszgolyó egy kis szezámmaggal. A kuszkusz P. J. jó ismerőse, gyorsan elkészül, tápláló és még finom is. A szezámmagban pedig sok a kalcium, ház ezért jött utolsó alkotóelemként. 

A leves gyorsan elkészül, azt hiszem, ez is egy fontos szempont, én legalábbis folyton szaladok az idő után, mellett, de sosem tudom megelőzni. 

Mielőtt még befejezném, az alapanyagokat nem mértem, szóval a leírás a szemem és az emlékeim alapján készültek, nézzék el nekem, és persze változtatni nem tilos. 

Itt a vége, jön a leves, fogadjátok, főzzétek, egyétek, kedves lányok. Hajrá Erika, Zizi, Katuci! És nem utolsósorban neked is küldöm, kedves Dzseki!;)

Édesburgonya-fehérrépa leves szezámmagos kuszkuszgolyókkal

3-4 nagy édesburgonya
3 vastag fehérrépa
1 közepes fej vöröshagyma
olívaolaj
só
kókusztej

4 ek kuszkusz
3 tk szezámmag

Az édesburgonyákat meghámozzuk, megmossuk, kockákra vágjuk. A fehérrépákat megtisztítjuk, megmossuk, felkarikázzuk. A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. Egy közepes fazékban egy kevés olajat melegítünk, majd jöhet a hagyma, pirítjuk, míg üveges nem lesz. Következhet az édesburgonya és a fehérrépa, átkeverjük az egészet a fazékban, majd felöntjük annyi vízzel, amennyi éppen ellepi. Kevés só, azután főzzük, míg a zöldségek megpuhulnak, a végén jöhet annyi kókusztej, amennyit elégnek látunk. Miután levettük a levest, majdnem levest a tűzhelyről, várunk egy kicsit, majd krémesre turmixoljuk. Ha esetleg túl sűrű lenne, hígítsuk még vízzel. A végén kóstolunk, ha bármi hiányozna, lehet pótolni.

A kuszkuszt tálba szórjuk, öntünk rá annyi forró vizet, amennyi éppen ellepi, majd lefedjük, várunk, míg megpuhul. A szezámmagot száraz serpenyőben megpirítjuk, majd hagyjuk hűlni. A kuszkuszt és a szezámmagot összekeverjük, nedves kézzel pici golyókat formázunk belőle. Ha van időnk, hagyjuk őket egy kicsit pihenni, hogy szépen összetapadjanak.

Tányér, leves, kuszkuszgolyó, kész vagyunk.

Ha nem erre az alkalomra készült volna a leves, akkor került volna bele egy kevés curry és némi chili is. A zöldségek készülhetnek a sütőben is, azután turmixoljuk vízzel vagy alaplével, majd kókusztejjel. A hagyma kimarad. És akkor itt be is fejeztem.

Jó volt írni megint, azt hiszem, ismételnem kell. Most nem untatnék senkit, a mi újság nálunk, velem résszel, de igyekszem hamar fárasztani. Higgyék el, főzök is néha, meg enni is szoktam, bár ez szegény imbiszen nem látszik.

Szombat után, vasárnap, szép napokat mindenkinek!

Paprika Junior avagy ez történt

Nincs magyarázkodás, szabadkozás, mert a több hetes, őszintébben hónapos csúszást már magam előtt is szégyellhetem, de legalább a késő ugye később is múló. Most viszont írok, és szólok ám előre, a gasztronómia legfeljebb felbukkan, de ez sem biztos annyira.

Tavaly áprilisban kéktúráztunk még egyet, megittam az utolsó hosszúlépést a helyi kiskocsmában a buszra várva, aztán volt egy kis ösztönös gyanú, majd a tudat, hogy már nem vagyok magamban. Imbisz itt kezdett lassabb, ritkább üzemmódra váltani, ami nem volt tudatos, csak így adta. Nem mondom, hogy el-és lefoglaltam a helyet belül, de valahogy mégis, meg aztán furcsa írni úgy, hogy valami kimarad, de hogy kimarad, azt hamar eldöntöttem. És persze azt is, egyszer, majd, azután lesz egy bejegyzés, imbiszt kedvesen olvasóknak és nekem, neki és nekik. Tehát összefoglaló következik recept helyett.

A tavasz még nyugtalanul volt jó, a nyár már felhőtlenül, jött a gömbölyödés, a mindjárt elalszom, a hitetlenkedés: most akkor ez velem történik valóban, a megszokni próbálás, a hogyan lehetek megint éhes, vajon rám jön-e még a két hete vett szoknya, ha hason már nem annyira működik a vízszintes, akkor háton vagy oldalt, vigyázni, jót gondolni, nem aggódni, felkészülni, lazítani, feltenni a lábat. Mielőtt bármit is gondolnának, szerettem ezt az állapotot, csak elhinni volt nehéz. És hogy imbisz is előkerüljön, bár nem biztos, hogy a következők kicsit is érdekesek, de azért próba, szóval az evési szokásaim némileg megváltoztak. Vágyni kezdtem mindenféle, ahogy mondják házias étel után, és néha bármit megtettem volna egy sütiért. Édesség utáni sóvárgásom ugyanis nem csokoládéra, cukorra irányult, csak a sütik tudtak tüzet oltani. Főleg a mákosak. Aztán néha nagyon ettem volna egy igazán csípős indiait, de önfegyelmet gyakorolva lemondtam róla. Gondoltam, Paprika Junior (P. J.) kevésbé örülne ennek. Majd később együtt behozzuk a lemaradást.

Szeptemberben érezni kezdtem, fogy az idő, pedig voltak még hátra hónapok. A nyárra odakerült a pont, vége a láblógatásnak, csak épp nem iskolába vagy munkába, hanem szülni készültem, készülődtem. Ha jól emlékszem, imbisz is akkor frissült utoljára egy áfonyás sütivel, amit akkor nem terveztem így, de aztán elszaladtak valahogy a hetek, és egy idő után én is elengedtem a blogot. Egy időre. Decemberben már azokon a bizonyos tűkön ültem, és azon gondolkodtam, lehet-e egy has még ennél is nagyobb. P. J.-nak megsúgtam, hogy akár jöhetne a Mikulás társaságában is, de ő inkább a maradásra szavazott. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen sokáig, tíz nappal sikerült megtoldanunk a kiszámolt időt, de végül persze minden gyerek elindul, hát ő sem volt kivétel. Szüléstörténettől mindenkit megkímélnék, ez mégiscsak egy gasztroblog, de azért elárulom, van az a pillanat, amikor se Jovanotti, se egy kívülről fújt Koop dal, se Frank Sinatra, de még a Verve Remixed akármelyik száma sem tudja elterelni a figyelmemet.

December 23-án már itthon is voltunk az új felállásban, azzal a megszokni való gondolattal együtt, hogy még mindig gyereknek számítok valahol, de P. J.-nak én vagyok az anya. (A hivatalos papírok kitöltésénél még emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az anyja neve rubrikába nem Panni, hanem az én nevem írandó.) Még mindig nem szoktam meg, jól gondolják. A karácsonyunk egyébként évtizedekig mesélés tárgya marad, leginkább a Monty Python egyik részére emlékeztetett, és bár akkor nem tűnt mindig fergetegesnek a hangulat, azért a reggelre átcsúszó gyorsított ajándékbontáson tudtunk jókat nevetni. Azóta eltelt három hónap, van egy kis rend, van egy kis rendetlenség, egy egyre növő, változó Paprika Junior, aki egyébként a fiúk táborát erősíti, két szülőkezdemény, egyre kevesebb sírás, egyre több nevetés, elmúló aggodalmak helyett újak és minden egyéb, ami ilyenkor lenni szokott. Megtanultam például nagyon hatékonyan aludni, ami persze nem jelenti azt, hogy eleget. Amivel viszont még nem gazdálkodom jól az az idő. Valahogy sosem elég, imbisz is várakozik a sarokban, de legalább már tervezem és gondolok rá. Most meg írok is. Főzés terén az elmúlt hónapokban Panni és Herr Paprika volt igazán aktív, nem pedig a blog szerzője, de utóbbi is kezdi lassan felvenni a fonalat vagy inkább a fakanalat. Azon a mókás karácsonyon kaptam remek szakácskönyveket, voltak már receptpróbák, de nem én főztem, viszont lelkesen dicsértem Herr Paprikát és ettem. Mostanában viszont már gondolok a konyhára, szóval van remény.

A végén még elárulom és rögzítem a magam számára is, ha már nem kell ügyelnem evésre-ivásra, a következőket tervezem. Tartok egy valóban görbe estét, csípőset eszem egy indiai étteremben, aztán máshol, a borospohárba nem csak beleszagolok, fűszeres ételeket főzök, és megeszem mindent, amit csak megkívánok. 

Itt a vége, legközelebb már egy rendes bejegyzéssel jelentkezem, a mikorra nem teszek ígéretet, de itt azért addig is írok néha. Ha eljutottak idáig, ölelés érte, ha nem, akkor is, bár nem értesülnek róla. És P. J. is üdvözletét küldi, étvágya kiváló, hogy lesz-e fakanál a kezében, majd kiderül.